Víg dal a szomszéd fejfa alól 
 
 
Megint búsulsz, drága barátom? 
Sosem kaptál mást, ezt belátom, 
De mégis, annyi terved között, 
A rónán  
Nem találsz eget magad fölött? 
 
Hisz szép a magyar táj, nagy a tér, 
Ne kesergj tegnapi holtodér' 
A földben nincs már számodra hely,  
Sírodban 
Megmerítkeztél, de most törj fel! 
 
Nyújtóztasd ki sápadt tagjaid, 
Levegőt nem kapsz? Ez sem baj itt. 
Tartsd a Hold sugarába arcod, 
Ülj lóra 
És soha ne add fel a harcot. 
 
Az_Kriptáit_Ásni 
 
 
 
//egy nappal az előző után, ámbár valahogy a markomban maradt. parancsoljatok :P // |  
 Ökölszabály 
 
Akadálypályán vergődik a szem, 
Majd kopott könyvlapokon megpihen. 
Nekik támaszkodik már szüntelen, 
S nem mereng az ablak-túli teren. 
 
Akadálypályán vergődik a száj, 
Fogak börtönében tajtékos dagály; 
Partjára mosolyból épít várat: 
Homokból van mind!, át mégsem árad. 
 
Akadálypályán vergődik a kéz. 
Szem és száj bilincsében ennyit ér, 
Betűket másol, mindegy neki honnan. 
Ha remeg? Ökölbe szorul gyorsan. |  
 | // élménydús, hogy nincs tab. azért képzeljétek az 1, 3, 9, 12, 17. sorok elejére. majd legközelebb talán jelzem valahogy. // |  
 Marlboro Man 
 
	Az utolsó szexuális aktus a Földön rövid volt és felettébb tartalmatlan. A férfi ondója most ott fénylett a mocskos, sötét kis fürdőszoba csempéin. A nő nem szólt semmit, de ahogy hátra nézett a szemei ezt kérdezték: -Ennyi volt?  
	A konyhaablaknál állt, ádámkosztümben. Máskor ilyenkor rágyújtott egy Marlboro-ra . Nem mintha dohányos lett volna, csak a filmekben ez volt a megfellebbezhetetlen férfiasság szimbóluma. Unottan odébb piszkálta az üvegcserepeket a nagy lába ujjával, majd egész mélyen kihajolt az ablakon. A több emeletnyi mélységéhez hasonlóan vonzotta a szemét a lakótelep elmúló látványa. A rég elbontásra váró panelok szürke sorát csak néhol törte meg egy egy-egy elnagyolt falfirka, vagy a ki tudja milyen régi óriásplakátok üresen ásító kerete. A repedezett betonutak üresek, semmi nem utalt azokra a gépekre, amik járhatták. Most valószínűleg a néma puszták valamelyikén állhatnak, hasonlóképp néma tulajdonosukkal.  
	A téren valaha játszótér állhatott, ám erre mostanra csak a földből kiálló függőleges vas elemek emlékeztettek. A gaz és a pázsitfű ádáz küzdelemben maradt alul a környezettel szemben. Sárgára aszott kalászaik közt ma már csak az örökké színes hulladék virágzik. Zajt hallott a háta mögül. 
	A nő a jelek szerint rendbe szedte magát és most a konyhaajtóban megállt. Kissé feszültnek tűnt, feszültebbnek, mint lenni szokott.  
–Elmegyek –így ő. -Tudom –bólintott a férfi. 
Ismét kitekintett a látképre, s csak miután az halkan behúzta maga után a lakásajtó maradványait, vegyítette össze sós könnyeit a néma istenkáromlás epe ízű keserűjével. 
	Ám a tájnál is némábban hallgatott minden egyes alkalommal, mikor rájött, hogy e jelenet nem akkor, hanem még hónapokkal az előtt játszódott le. |  
 Térvesztett 
 
Teret vesztett 
veszett ember 
a fenn és 
a lenn 
megszorulva 
értelmetlen 
e konstans 
vertigóban 
hol volt 
hol nem van 
a lélek 
némán lamentál 
s az óra 
mutatója 
a szívvel 
szinkronban 
veri holtra 
a múló pillanatot 
nem vagy itt és 
nem vagyok ott. |  
 Sziszüfosz fiai 
 
kavics kopog a kövön 
Tartaroszban öröm, 
öröm. 
 
Ráng a hús és 
izom feszül 
ezer kínban 
egyedül. 
 
Ördög veri 
a vasat valahol 
a pokol ez 
ütemre 
együtt 
dalol 
Hé, hejj hahó 
told csak, 
told meg jól. 
 
Fekete égen 
vörös felhő 
a remény 
régen meddő 
Hé, hejj hahó 
told csak, 
told meg jól 
s dalol, csak dalol 
e leszedált 
generáció 
 
Orkánjában 
üvegpornak 
Zúgnak, zúgnak 
vad szelei 
a sosem volt 
időknek 
megszépűlt múltnak 
és lenyelt jelennek 
Hé, hejj hahó 
mohó a pokoli 
kohó. 
 
Szikla görög 
fel a hegynek, 
mögötte testek 
remegnek, 
enervált vigyorral 
dalolva 
Hé, hejj hahó 
Add meg magad 
a kornak 
toljad, toljad 
 
Megannyi mázsa 
kúszik lassan 
mögötte csak a test 
csak a test 
mi roppan: 
Hé, hejj hahó 
szól ez induló 
Sziszüfosz 
generáció, 
ne félj, nem vagy 
céltalan csak 
sztahanovista 
Tartaroszban 
ezer közt is 
egyedül a kínnal 
 
bírjad, bírjad 
közel már a csúcs 
és a múló mámora 
a győzelemnek, 
mikor majd a 
pokoli szikla 
visszagurul 
s pajkosan kér 
hogy gördítsd 
fel újra 
könyörög majd 
filigrán mázsás 
gránit-alkata 
 
Sziszüfosz, 
szerelmed e munka 
Hé, hejj hahó 
nyálad gyűl az 
üvegporra 
öröm, öröm 
mikor a kő 
a lejtőn a 
völgybe döcög 
 
Hé, hejj, hahó 
Átkozott 
generáció, 
Sziszüfosz fiai 
kik e szélvészt 
daloljátok 
a csúcson 
felismerés szálljon 
rátok 
 
Hé, hejj, hahó 
Tartarosz 
illúzió, 
Hé, hejj, hahó 
Leszedált 
generáció 
Hé, hejj, hahó 
A csúcson is 
a sziklát 
Hé, hejj, hahó 
Lökjétek, 
lökd meg 
jól. |  
 Ars poetica - 19 
 
tüdőmben már forr a réz 
de a szó oly édes mint a méz 
a számban már véres nyál 
de majd a sátán exhumál! 
 
tornyosuló szikla-lélek 
gyémánttá csiszol majd az élet 
ereimben gyűl a higany 
halj meg hétszer 
halj meg vígan 
 
mert mielőtt szól a kakas 
háromszor tagadd meg majd 
magadat 
 
egyszer tagadd ősöd előtt 
mint a rab, ki az ítélettől 
megszökött 
 
egyszer tagadd a szerelemtől 
vájjon beléd árkot 
egy ördög-ökör 
 
s harmadszor tagadd meg 
tenmagad, 
mert a krisztus 
a halálban is  
fennmarad 
 
s ha háromszor már 
az istennek hazudtál 
hát élj, csak kérlek 
élj négy életet 
 
egyszer szádból lógjon 
ki a kanál, 
egyszer haljon beléd 
szülő anyád, 
egyszer kerülj harcmezőre, 
s egyszer ölj a betevőre 
 
s aztán szüless, 
szüless meg még 
ötödszörre 
add véred egy köszöntőre 
pohárral emeld fel szavad 
dörögj, dörögj 
míg minden folyó el nem apad 
üvölts és ordítsd az égre 
hogy nincs szükséged 
teremtőre 
 
mert ennyi élet, 
és mennyi halál 
összetöri a hit 
kristálypoharát. |  
 A számláért 
 
Rég kihúnyt a téli Nap, 
Az idő ferde hajlamú. 
Elmosódik a pillanat, 
Felkarol a mélabú. 
 
Lágy edénycsörömpölés 
És emberhang színpadán, 
Nyílik bennem egy törés, 
S táncot lejt, mi rám talál. 
 
Füsthullámok tengerén 
Való lesz, mi várva-várt, 
De a hétköznap embere 
Egyedül van, árva már. 
 
Százszor élt napok között 
Átaludtam önmagam. 
Minden álom csak törött, 
S szemeikből könny fakad. 
 
Az étterem ablakán 
Egy kis jégvirág telel, 
Elsöpri a nyár talán, 
De ő addig énekel. 
 
Pincér, kérem, fizetnék! 
Volt néhány szép pillanat. 
Hozzon egy kör vizet még, 
Száraz ajkam felhasad. 
 
Most innen indulni kell, 
Lelkem úgyis messze már. 
Ha valaki keresni kezd, 
Egy árokparton megtalál. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 celluloid lét 
 
tarts alá lángot 
hátha attól megjavul 
vagy megeszi az enyészet 
nem kár érte 
celluloid élet 
kudarcok monoton 
képsora megremeg 
a kezed 
emlékeket szorongat 
kesereg 
a könnytől sem javul 
tönkremegy 
 
kopott szalagon 
kopott emberek 
kopott szavak mögött 
hiába tettek 
kopott eszmék 
és kopott erkölcs 
mellett kopott 
tartás 
hogy a lángvilágot 
eleven hússal fűtse 
és az embert 
egyenes gerinccé 
hegyezze 
 
fogpiszkáló 
a szélben 
a sátán vigyorának 
cigaretta parazsában 
röhögő ragyogás 
s füstkarikák 
oszlanak 
az égben 
jelét adva 
egy örök télbe 
szorult 
celluloid létnek. |  
 Kulcslyukonát 
 
Szabadság ára. Törlesztőrészlet? 
Bilincsek, békjók 
Hol a kulcskészlet? 
-Benned- 
a legutolsó falak sikoltva égnek 
Kik Rád számítanak. 
 
Éneklik haláluk ahogy 
Utad nincs, mégis megtalálod  
Üres álmaid mezsgyéjén 
Ki csak áttekint az ablak-túloldalon 
Kettőbe törve vérzik, vajon 
Áldozat vagy, vagy hatalom? 
 
Vérezzen hát, de zászlai alatt 
-Minek az az elektrondarab? 
Anélkül pozitív leszel, habár- 
gyötrelmes láthatár  
vékonyodó falat 
Sovány elme, rab madár; 
 
Félelemtől félve 
Bilincsek, békjók, 
A kulcsok elvesztek,  
tudod, már rég volt 
Szabadulásod lásd börtönöd mélyén 
Hisz nem változtatsz világod torz tényén. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Tapasztaló 
 
Élj úgy mint egy valódi halott! 
Törd össze az összes csillagot! 
Őrjítő csended teremtsd meg, 
Míg más könnyeket zivatar 
Tartsd meg magad egynek. 
S, ha lelked is felejteni akar 
Bőröd használd pergamennek! 
 
Vésd föl minden nyelven, el ne feledd! 
Életvonalad mentén is szántsd fel tenyered! 
Szemed hártyájába vassal égesd bele! 
Ha már nem látod izzadásod mit ér, 
Tapasztalat-hegtetoválással tele 
Aprópénzt sem fizetnél hitér': 
Ez önkéntes stigmáid ölte léted fele. 
 
Kacagj saját szemedbe szüntelen! 
Eszköz légy saját kezedben: így bűntelen! 
Anyagias hazudás romlott rabigája 
És a paráználó igazság, gyenge. 
Szív nélküli jóság a párja, 
Cigányútra szaladt szavak rendje. 
Kegyelmezz nekünk, Szűz Mária! 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Égihajó 
 
Éjszakai égbolt 
-hisz már oly' elég volt- 
Tengerére szállok. 
Horizontjába magam temetem, 
már, ha megtehetem. 
 
Csak elkötöm hozzá a Holdat, 
Hisz a kráterek árnyakkal dalolnak! 
Sötét oldalán tán 
végigömlött a kátrány, 
Mégis szívesen ölel 
abszolút nulla fokos földdel. 
 
Vagy inkább építek sajátot, 
Ilyet az Univerzum se látott! 
Ezer meg ezer sírkeresztet 
dagadó óriássá heggesztek, 
Elképesztő hajóvá formálom, 
Csodálatos lesz, mint egy rémálom! 
Csonttá s hússá imádkozom őt 
holtakból rakok neki égig való lejtőt 
köré rendelem az összes csillagfelhőt, 
Tejszínhabjába nyomok egy koktélernyőt. 
 
Felvonom napvitorláit végül, 
Tán az összes ember beleszédül 
S elindulok, neki a végtelennek. 
Talán még valami vidám dalt is fütyülök. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 láthatatlan látható 
 
a méterek gúzsba kötnek 
eltaszítanak fájdalom-mérföldnek 
csont és bőr gép alatt 
húsodból vér fakad. 
mondd, meddig bírható 
az át nem írható 
kaleidoszkóp vízió 
 
inhaláló ablakok között 
elbújhatsz délelőtt 
míg nem látnak nincs harag 
csak átlátszóvá farag 
az összetört égdarab 
mely mélyen benned 
 
van, nincs hol átkelned 
túlpartod elveszted 
a távolság túldagad 
összenyom, elragad, 
varrás mentén feslesz fel 
úgy érzed menned kell 
 
minden szó átkozó 
tüdődből távozó 
vérvörös látomás 
fájó, mert fáj, hogy láss! 
béklyókból rángató 
bennünk van, átható, 
láthatatlan, látható. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Démona 
 
Egyedül árva 
az utolsó kártya. 
Fedlapján élet, 
Fonákján, mint férgek 
Démona-démona-démonaid! 
 
Futnál, reszketsz, 
Ellenük úgy is vesztesz. 
Fények és árnyak 
közt Téged várnak 
Démona-démona-démonaid! 
 
Benned, benned 
életre kelnek! 
Fájdalom, csak ennyi, 
Nem tudod semmibe venni 
Démona-démona-démonaid! 
 
Összeszorul torkod, 
Rettegsz, de tudod mi a dolgod. 
Pengék, szárnyak, 
Félsz, hogy többet nem szállhatsz? 
- 
Hát hulljon a hulljon a hulljon a 
Vér, hulljon a hulljon a vér, vér! 
Hulljon! Fájjon! Égjen! 
Jól laknak a véren 
Démona-démona-démonaid! 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Áldozat 
 
 
Egy hajnal fénye magához ölel  
S az arany sugár sosem hagy el 
De mire mégy a hamis álom-képpel  
Ha a fátyol túl hamar vész el?  
 
Egy tavaszi harmatcsepp keresi otthonát  
S egy boszorka kedvéért magára ölt álruhát. 
Te vagy az, kedves. S tán magad sem érted  
Mit e kegyetlen boszorka művel véled.  
 
Egy újabb sor vétetik könyvem egy lapjára,  
-a boszorka áldást fest gyermeteg arcára- 
Ám amilyen ékes-édes szava a lap tetején 
úgy merülnek szürke ködbe az új sor kezdetén. 
 
S ím, a gonosz boszorka játszik ismét 
Szava hamis-édes, mit köztetek hint szét.  
Kegyetlen szívében örök-nyom vérzik  
S ép elméje tán már meg is halt félig. 
 
Hasztalan a szabatkozás, ez az utolsó bocsánat 
Alávaló várakozás, bilincs vájja bokádat.  
Zokogva zakatol a perc, gyilkos tempót diktál 
Utolsó lélegzetig harc, saját elleneddé váltál: 
Gonosz boszorka, te ostoba. Mondd, kinek hazudtál?   
 
 
2008.08.30. |  
 Magabizonytalan 
 
Megcsúszva a hajnalon 
-széthasadt borzalom- 
Ég és föld közt mit ér 
Sóhaj kék ajkamon? 
 
Elvesztem holdamon 
A fájósabb oldalon 
Remény nélkül fekszek 
Átbukva holtamon. 
 
Magabiztos magabizonytalanság 
Szenvtelen szenvedés: 
Gyökerük nem nyújtják tovább 
A földböl kifordított fák! 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Szófakír 
 
Könnye patakzik kegyetlen 
jajjszava azonban egy se 
-hiszen ő a szófakír!- 
Mosolya vékony mezsgye. 
 
Suhog a toll-tartó kéz, 
Tintából sző szemfedelet 
a csendben halódó világnak, 
De magára teríti e remeket. 
 
Céltalanná vált a kaland, 
Remekbe szabva sorsfonalak(?): 
Fércmű ez, foszlány, pillanat. 
Csak születik, él, s haland. 
 
A kiborult tintatartó,  
Csukott ajtó - élettől 
Elorzott utolsó pillanat: 
Némul a szó ettől. 
 
Könyve dagad, egyetlen 
Halk szavát elzihálva, 
Fedele koppan, s belőle 
Kék vére patakzik, hiába. 
 
Ám jajjszava nincsen 
Hiszen ő a szófakír! 
De könnye nem hullik, 
Ő csak olvasír. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Káros 
 
Cigaretta tömésébe mélyed 
Magába 
Tompán mosolyog, ha látja 
A tükröt, mint a tó tart elé 
Törött 
S rágyújt végül a kisgöncöl fölött. 
 
Nincs odafönt fény, félhalott csillagok 
Karja 
Kapaszkodó nélkül, az becsapta 
A tükröt, s zuhan vissza a tóba 
Némán 
Remélve, víz-ágya átöleli még tán. 
 
Nincs képzelet, eltört a rugó 
Képtelen 
Elhagyni a testét, mi végtelen 
A tükröt, mi valaha reményt 
Adott 
A nyár kicsorbult, a tó befagyott. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Ne legyen 
oly szó vagy tett 
mely megüthet 
holtaid se sirassad 
s ha fáj 
hát harapd az ajkad 
 
sós könnyek helyett  
fekete vérrel oltsad 
szomját a fekete 
keservnek 
 
hisz a harcok 
letepernek 
s han ma 
akkor a holnap 
esz meg 
 
s hogy emészt 
szimpátia 
vagy megvetés 
vae victis! 
- Isten így hisz. |  
 A legigazabb edény 
 
Egy nap Malacka barátját kereste, 
Az erdőt a kelő nap színezte veresre. 
Valahol messze, a Százholdas határán 
Valami mozgott, messze, túl a párán. 
 
A szakadék szélén, kelet felé nézvén, 
Ott állt Micimackó, józan esze végén. 
Kedvesen mosolygott, intett Malackának: 
"Hagyjuk el a gondokat, éljünk a mának!" 
 
Micimackó megölelte kedves barátját, 
Talán melegnek hiszik őket, ha látják, 
S oly' puhán meríté bele zsigerelőjét, 
Az észre sem veszi hasadt húsát, bőrét. 
 
"Ez így helyes, ne aggódj Malacka, 
Csak egy hajnal fényét zárom palackba. 
S igazabb edény, mint a szív, nincsen, 
Kivágom hát tiéd, az égre az tekintsen!" 
 
Malackát még biztos az nyugtalanította 
A Bölcs Bagoly ezt neki sosem tanította, 
De mindig tanulunk, az élet már csak ilyen, 
Ki hörögve, ki tisztán dalol: "Carpe diem!" 
 
Ám térdre rogy végül a kicsiny Malacka, 
Száját nyitja keserves panaszra. 
Amaz csitítja, s a horizontot kémleli, 
De ő még így is habzó szájjal kérleli.. 
 
 
 
Nehéz köd terült még végig a tájon, 
Ám valami léket vágott a félhomályon: 
Az első s legtisztább sugarak, szépen, 
Mélyfekete árnyakat festettek e képen. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Csatadal 
 
Gránitbólból épült malomkerék-kürt 
Örli az emberek csontját! 
Vérvörös hajnal, egy régi dallal 
Inti régi erődök romját: 
 
Fegyverek, várak, felperzselt tájak 
Az emberi elme a fegyver; 
Ebben a szélben, végső veszélyben 
Vért árad az összes tenger. 
 
Millió harcok, csillogó kardok 
Lejtik halálos táncuk, 
Pördül az érem a temetőréten 
E játékot ellenünk játszuk. 
 
Leng fent a zászló, alant sugárzó 
gyűlölet tépi a láncát. 
Sok nemes karddal, hős csatadallal, 
Erőszakot tesznek az árván! 
 
Térképek rendre vérrel megfestve, 
Gyútsunk velük meg e fáklyát! 
Lángol az égbolt, vérgre elég volt?! 
..végét csak a holtak látják. 
 
Szövetség ébred? Issza a véred 
a béke minden napja. 
Húsodból sarjad, etesd a varjat! 
A Világnak nincs holnapja. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Titok 
 
Kapaszkodj. 
 
Némulj meg! 
Ki ne mondd. 
 
A szó elvész e zajban 
mint homokszem 
a szélviharban 
s hiába állsz a 
csendnek szemébe 
mert kár a hang 
e hamis zenébe. 
 
Írd le, 
s a papírt fesd 
feketére 
hogy leírhasd újra 
újra és 
újra, 
írd fel  
minden falra 
míg ki nem fogy 
minden tinta, 
s akkor is írd, 
írd le újra 
vérbe mártott 
tollal 
míg nem marad 
üres fal, 
majd akkor 
rakd ki a 
csillagokból, 
rajzold a porba 
vagy a kozmoszba, 
a mennyboltozatra 
és a kénkő 
oszlopokra, 
karcold a  
parányi atomba 
vagy hamuval  
a napra - 
 
Írd le milliószor, 
míg csonk nem marad 
karodból; 
menj érte ölre 
vagy feszülj fel 
egy keresztre, 
állj fegyverrel szembe, 
bekötött szemmel 
vagy holtodig küzdve, 
pusztulj, ha kell 
vele,  
s pusztulj bele, 
hogy máglyád 
füstje poroddal  
kenje fel 
az égre 
és minden felhőre, 
így írd neved 
a történelembe. |  
 A Kilenc rabjai 
 
Félelmetes szavakkal indult a dallam; 
Magától elkérten sikoltott megtörten 
És kitépett szívként dobogott a falban. 
 
Magasztos majdnem-ember mindennapjai! 
Ne álltasd, nincs mentség! Holnap már istenség! 
Glóriával díszítik saját papjai. 
 
Ki megy az idő és nap-mosolyraderül 
Letölti vétkezve, semmivé létezve! 
Ám így is birtokol mindent ezen felül. 
 
Fügefalevelét rég elmosta húsa 
Krisztusét elvette, megállt és feltette. 
Nőljön hát testére ruhának vadrózsa. 
 
Nevet a szavain, így válik emberré 
Tintában naphosszat szószörnyek harcolnak? 
Csak mosolyogva nyomtatja Guttenberggé. 
 
Ugyan issza vérét - legyen a borból víz! 
Hisz soha nem félné, ám mégis azt kérné... 
Meg fog döbbenni bár, de sosem lehet tíz. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Hajótörés 
 
A viharos tengeren lélekvesztő 
[emberek, esélytelenül és némán 
az égboltra tekintnek, honnan léhán] 
Jégeső hull a mennyből, dermesztő. 
 
A fedélzet üres, mindenki elbújt 
[saját sekélyes ábrándjaiba, 
vért izzad, hogy vak legyen ám a hiba] 
Villámlik: rombol, körött mindent felgyújt. 
 
Kiégett roncsok, deszkák, gerendák 
[lettek az emberek, szétoszló árnyak, 
A szeretet magvai sívókká váltak] 
Túlélő nincs, csak megannyi keresztfák. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Füves 
 
Lángoló lelkemnek börtönében tépek, 
A füst alászáll és bágyatag von kérget 
összes problémámból felrakott falamra: 
Az elfedett téglák nem mennek agyamra. 
 
Arcom rózsaszín mosolyba torzul bele, 
Szemem sohalátott tájakkal van tele. 
A problémák fala és haragom lángja 
Csupán egy homokvár s rajta egy kis fáklya. 
 
A marihuána-máglya elnyeli a lángot, 
Elfeledteti a Mindent, ami bántott. 
De falam körbe vesz komor, kegyetlen..! 
Csak elveszik a füstfátyol-végtelenben. 
 
 
Az_Kriptáit_Ásni |  
 Éjjeli dallam 
 
 
 
Mondd, merre jár a fény ha jő a sötétség? 
Mondd, ó mondd mit tegyen kit elhagyott a reménység?  
Lelke félig üres, mint kopár szikes jégmező  
s elméje bár oly ügyes, szívén mérges vérredő. 
 
Mondd, miért hagyod egyedül gyermeked?  
Sötét égbolton lázálmaid kergeted.  
Nézd, egy apró tücsök hegedül  
Háztetőn üldögél, húzza dalát egyedül.  
 
Szomorú dallama szárnyal az éjjel  
kettévág teret-időt, hol az égi jel?  
Kicsiny léte egyetlenegy értelme  
messze jár, messze száll az éterben.  
 
Pöttöm tücsök, egymagában milyen apró..! 
- törékeny lelke fél, még eltiporja vak ló.  
Szegényes cirip-zene, mellyel kedvesét kutatja 
Magányos tücsök, messze jár Ő, jól tudja.  
 
Néma tücsök, nem szól egy szót sem.  
Dala körbejár s visszatér, számára élelem 
az ének, szükségszerű lételem... 
De tudja - hiszi -, véges az a végtelen! 
 
A végtelen, hol lakik Ő is;  
Millió leveléből fénylő, csodaszép kőris. 
S ha együtt vannak, virágzik a föld is 
Mi körbelengi őket: szeretet, az ősi.  
  
Kicsi tücsök mégapróbb szívében  
nincs hely másnak. Benne ők így élnek,  
boldogan s szeretve, csillagokat kergetve; 
nincsen más, kit e világon jobban szeretne.  
 
Mondd, merre jár a tücsök párja?  
Segíts, kérlek! Vezesd, hogy megtalálja.  
Addig száll hát, s mint óriás paplan  
borul égre-földre, az éjjeli dallam.  
 
 
 
2008.05.01. |  
 Szó 
 
 
Éj, teremtés előtt súlyos sötétség, 
Csillagtalan, csöndszülte sötét ég: 
Nincs szó, nincs ige - csend honol a tájon. 
Csak ne lenne... Ó, csak ne marna ily fájón! 
 
Hitszavú orkán kél, de elfúl a néma zajban. 
Bár ne halna el körött minden olyan halkan... 
Lenne még egy kis szellő, egy parányi kósza, 
Egy, mely a kacajt és szeretetet horgozza. 
 
Lenne még egy...! Egy igaz, messiási zefír, 
Egy jó szó, mely ezer szívre lenne ír... 
Utolsó utáni lehetőség, egy végső -  
Megváltó ajkáról szakadt szó, hogy még nem késő... |  
 Életed Kincse 
 
 
Arany csillám. Neonfény. 
Fület tépő visítás kél  
a nap. Felharsanó sírás. 
Sírt ás 
a halál- 
S újra jő a sötétség. 
Tán emészt a kétség? 
Hangok. Színek. Élet. 
Élek? 
Félek! - Múlnak 
az évek... 
Útra kélő kacaj; 
S mint a karvaly 
a boldogság belédmar. 
Örök nyom. Az érzés 
lelkedbe ég, sosem vész 
el? Higgy. 
Szeress, 
Szeresd az Életet! 
Bút majd Szava feledtet. 
 
Fölötted a csillagod. 
Hozzád beszél, nem hallod? 
Félnél még? Kételkedsz. 
Érzem, 
kételkedem. 
Megszólít a Boldogság: 
Csillag! Gátad képzelt fogság. 
 
Mert mit végig kerestél 
lásd meg ott: a lelked mélyén. 
Élne még 
a Tűz? Fagyott 
a vér benned. 
És hol nincs bent 
s kint se 
Ott lesz Ő: életed Kincse. |  
 A magyar bárdokhoz 
(avagy a fogadós lánya ismét pirongat) 
 
 
 
 
Hja, ti búskomor bárdok! 
Ide nézek, s megint mit találok? 
Ez siratja a világot, fonnyadtat, 
A másik olyant kér, mi nem adathat... 
 
Megint csak a bánat, gyászmise! 
Hát nem vagytok különbek ti se? 
Kik lelket adnak lelkemnek, 
Másszor pennát búnak szentelnek? 
 
Nem csak én pazarlom a szót 
Olyanra, ami lesz, van és volt? 
Nem csak én kesergek azért, 
Amit bármikor megadhat az ég? 
 
Ó, boldogtalan boldogok! 
Nézzétek, ha nem látjátok: 
E dalnokba, kinek ölébe simulok, 
Minden panaszszót beléfolytok. 
 
S áll-e ajkunk sopánkodásra? 
Gondolunk-e semmis bármi másra? 
Kell-e nekünk több a csóknál? 
Mely vigaszt többet nyújt a szónál. 
 
Te kedvese vagy, s ő kedvesed? 
Együtt szavaljátok a siratóéneket! 
Mily szép pár, mily mesebeli -  
Bármely gnóm vagy lidérc irigyelheti... 
 
Kánon, egymást lágyan túlharsogó 
Melankólia csak a sok kelletlen szó. 
Miért jajongtok? Mire fel a bú? 
Ismét vers és világ is szomorú? 
 
Tedd le pennád, kedves Húgom: 
Szavad ékes-szép, de fekete korom. 
Tedd le pennád, Verbálmessiás: 
Most nem kell a borús prédikálás. 
 
Ne szóljon most a vers, ha nyög szava. 
Mert nem ez - ó, nem! - a verselés legjava. 
 
 
 
Elfi |  
 Szürke bohóc 
 
 
 
Szürke bohóc tekint egyedül, 
némán léptet s érzi - megkergül. 
Girbe-gurba furcsa világ 
mellényén két szürke virág. 
 
Keres egyre, mit óhajt hát?  
Édest, sósat, gyémánt kristályt? 
Jámbor szellő, nézzen csak rá: 
szürke bohóc, ki tudhatná. 
 
Fürge üres táncot lejt  
némán, furcsán, egyedül. 
Érzi már mit félve sejt 
erdőn-mezőn keresztül.  
 
Hold nővéred figyel fentről 
Ezüst udvar veszi körűl. 
Csodálkozva tekint le Rád, 
Mi lelte e balga királyt? 
  
Mért vagy Szürke? Bohóc!  
- Értelmetlen minden szó. 
Vörös, bíbor, hol maradna 
ha színtelen szomorú elmarja? 
 
Jaj, te bolond, tudatlan! 
Akaratlan teszed tönkre 
mindazt, mit létrehoztam; 
Terád bíztam minden jót s szépet 
 
S egyetlen szent küldetésed, 
hogy mosollyal teljen büszke léted. 
Bút vigyél és színt hozzál 
Gyermek-kacajt fakasszál. 
 
Szegény szürke bohóc alak 
Kemény, fagyott ábrázatán 
szürke szem, mint beton falak,  
Könnyektől csent csillanás. 
 
Sokezer év elmúltán 
remél-e, vagy nyugszik már? 
Fagyott teste immáron holt 
Itten élt a szürke bohóc. |   
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
 
  |